Néprajzi Kiállítóterem

Kisújszállás helytörténetét, történelmét, néprajzát bemutató kiállításunk 2010 októberében nyitott meg.

Kisújszállás a Nagykunságban található, s már kb. 7000 éve lakott területnek számít. Hosszú évszázadokon át csupán a vándorló életmódot folytató törzsek, családok lakták a területet, s csak bizonyos ideig telepedtek le. Erre régészeti ásatások során találtak bizonyítékokat, temetkezési szokásaikra lehet leginkább következtetni ezekből. S ha a temetkezés itt folyt, biztosan lehet tudni, hogy éltek is ezen a területen valameddig.

Kun öntudatunk tekintetében azonban az egyik legfontosabb, hogy a kunok 1239-ben jöttek először az országba, s engedélyt kértek az akkori uralkodótól, IV. Bélától, hogy letelepedhessenek az országban, s ezért katonáskodnak az országnak. Az uralkodó először nem engedte be az országba őket, de néhány éven belül, mikor a tatár fenyegetettség már igen nagy volt, visszahívta a kunokat és nekik adta az alföldi terület egy részét, s azt a jogot, hogy az „ügyeiket” maguk között intézhessék, a kunkapitányok ítélkezhetnek a kunok tettei, dolgai felett. Nagyon jól működött ez az egyezség, ha szükség volt a kunok nagy haderőt biztosítottak az országnak. Azonban jött a törökhódoltság időszaka és a törökök ezt a területet kívánták elfoglalni egyik bázisukként, ahol a kunok is éltek. Emellett természetesen különösképpen „űzött” népcsoport volt, hiszen a katonák egy részét ők adták. Így el is hagyták ezt a területet, bár nem mindenki, mert egy 1500-as évek végi összeírás szerint még 5 kun gazda élt ezen a területen.

1700-as években Mária Terézia, Habsburg császárnő adta a lehetőséget, hogy a kunok visszatelepüljenek, azonban nem olyan „egyszerűen” mint először. Mivel a földterület már a német uralkodói család kezében volt, megvásárlás lehetősége merült föl. Természetesen ezért össze kellett fogni a családoknak. 1745-ben datálódik a Jász-Kun Redempció, mely szó a megváltakozást jelenti. A 3. tablón olvasható, hogy hány ezer rénes forintért sikerült visszavásárolni Kisújszállás teljes területét. Ezt természetesen a nagygazdák segítségével sikerült kifizetni. Akik részt vettek a redempcióban, azok a redemptus polgárok, akik nem, azok az irredemptusok, a nincstelen zsellérek, akik bár itt maradtak, de a szegényebb paraszti réteget tették ki.

A berendezett sarokban egy redemptus polgári család van, ahol apa és lánya ünnepi viseletben vannak. Ünnepi viseletet nem csupán a nagyünnepeken öltötték magukra, hanem minden vasárnap az istentiszteletre. A női viselet hétköznapi párja a 4. tablón látható (fekete-fehér fotón). A szabása szinte ugyanez, csak anyagában egyszerűbb (pl. vászon), színét tekintve fehér, festetlen vászon. A férfi nadrágja és csizmája hétközben is viseletdarab volt, anyagát tekintve természetesen itt is előfordul a vászon, de nagygazdák esetében ez a fekete posztó a legjellemzőbb. A szoba berendezésében fontos, hogy református vidéken élünk, a szent sarok teljességében hiányzik, ehelyett a kemencével átellenben lévő sarok falát katonai emlékekkel, családi portrékkal díszítették. Meg kell még említeni a kunhímzést, mely nagyon fontos hagyatéka őseinknek. Itt a széken látható női kisbundán látható. A tulipánszem minta az egyik alapvető dísze. Ezt a kisbundát hétköznapokon (ritkán) és ünnepekkor is viselték.

A kunságban, így a Kisújszálláson élők javarésze földműveléssel, állattartással foglalkozott. A redemptus gazdák állatait a pásztorok őrizték. A következő sarokban ehhez a szakmához kapcsolódó eszközöket, tárgyakat mutatjuk be. Pásztorok (ide értve a juhászok, gulyások csikósok) legtöbbször a közelben lévő Hortobágyra, a Kecskés pusztára hajtották ki az állatokat, s azokkal akár egy fél évig is kinn voltak (Április 24. György nap- kihajtás ünnepe; Szeptember 29. Mihály nap – Behajtás ünnepe) Ez idő alatt sok eszközre volt szüksége, ezeket láthatják (összefoglalóan a pásztoreszközöket) a kiállítási részben. A nádszövet az un. kontyos kunyhót szimbolizálja, mely a pásztorok eszközeit tárolta, ő maga nem feküdt bele/ tartózkodott benne. Azért kontyos, mert a nád tetejét nem vágták le, összekötésekor ez egy „kontyot” képezett a kunyhó tetején (5. tablón fenti kép). Válogatás nélküli eszközök ezek, tehát nincs külön rakva a gulyás, a juhász, a csikós eszközök, hiszen sok tárgy ezek közül minden pásztor eszközei között megtalálhat volt (enni, inni kellett). Szintén legtöbb pásztor kellék között megtalálható volt a suba, mely enyhelyet, meleget és árnyékot/hűst adott a pásztornak. A pásztor bábun látható Kunsági cifraszűr, már egy rangot jelző, ünnepi viselet darab, melyet a kihajtás és behajtás ünnepén és más ünnepekkor a számadó juhász/pásztor viselt.

A város nagyon gyors ütemben fejlődött. 1717-ben települt újra, néhány száz lélekkel, 10 évvel később már 2-3000 ember lakta. Az 1700-as évek végére már temploma, iskolája is volt. Több tanulmányban iskolavárosként említik, hiszen ilyen korán még kevés városnak volt iskolája. (Arról nem is beszélve, hogy 65 évvel az újra település után már állt a Morgó… ;-) )

Az ipar, a kereskedelem szintén fontos volt a város fejlődése szempontjából. Bár nem voltunk/vagyunk pl. fazekas központ, de a kereskedelem egy központjává válhattunk az utak, a vasút kiépítésével.

A kiállítás egyik egységéről még nem esett szó… a természeti értékek sem elhanyagolhatók, ha a városról, város történetéről, életéről beszélünk. A két bemutatott madár a túzok és az éji gém. De a fotókon még több erre a területre jellemző madárfajt láthatunk. (A digitális képkeretben a nagykunságban élő állatok fotó vannak, szintén ide jellemző madárhangokkal.) De nem csupán az állatok, melyekre figyelni kell, hanem a növényvilág is, mely körülvesz bennünket. A határban pl. a nagyerdő, de a városon belül az Erzsébet liget, vagy a Kossuth utcán lévő vadgesztenye fasor, melyekre felhívjuk a figyelmet, hiszen ezekhez ki is mehetnek a látogatók, s érdemes is sétálni egyet városunkban a természeti értékekre is figyelve.









Volt egyszer egy Koronakert…



A kisújszállási Koronakert Baráti Kör mentette meg azokat a szőlészeti, borászati használati eszközöket, amelyeket a már lebontott koronakerti csőszházban használtak a korabeli kerttulajdonosok. A tárgyak hosszú évekig egy raktárhelyiségben porosodtak, de 2012 szeptemberétől új otthonra találtak, mellyel megvalósulhatott a hagyományőrző közösség tagjainak álma, és a nagyközönség elé kerülhetett a gyűjtemény. 2012 szeptemberében a helyi Néprajzi Kiállítóterem pincéjében állandó kiállítást rendeztek be a Néprajzi Kiállítóterem, valamint az Arany János Városi Könyvtár dolgozói és a baráti kör tagjai.

 

A megnyitóra 2012. szept. 22-én került sor.

FacebookGoogle bookmarkTwitter

Keress bennünket a Facebook-on