Néprajzi Kiállítóterem

A kunhímzés

2010. október 29 – 2011. május 31.

A felújított Néprajzi Kiállítóterem első időszaki kiállítása, mely az egykor kisújszállási Máthé Istvánné hagyatékából és a szolnoki Damjanich János Múzeum gyűjteményéből állt.



A Nagykunság népi díszítőművészetének egyik archaikus ága a kunhímzés. Ügyes kezű asszonyok alkotószellemének és szépérzékének köszönhetően maradt ránk ez a keleti stílust őrző díszítőművészet. A korralváltozik a díszítőművészet is, hiszen változik a világ is, a lakáskultúra, a gyapjú színezése, maga a gyapjú fajtája is, amivel az asszonyszűtte kendervásznat kihímezték. A 19. század közepén, végén virágzott a népi díszítőművészetnek ez az ága, aztán hanyatlásnak indult. Az idő tájt a hímzőfonalat is házilag készítették az asszonyok, a fonal festéshez festőnövényeket használtak, amik a ház körül, vagy a határban virított. A kunrózsa vörös színét, a mályvarózsa sziromleveléből főzték, vagy a homoki báránypirosító adta a színét. A barnát a dió levele vagy kopáncsa a kék színt, azt a gyönyörű, nem fakuló kunkéket a bodzabogyó festette. A barnássárgát ( ma óaranynak mondanánk) hagymahéjból vagy a szalma levéből nyerték, de népszerű volt a fodormenta, a rozmaring, a bazsalikom, szeder, szőlőhéj, szíkfű, vízililom is. Napokig főzték, áztatták, pácolták a rackajuh gyapjából fonott fonalat, aminek színárnyalatait részben a pác adta, részben attól függött, hogy mennyi ideig tartották a festőlében a fonalat. Minél türelmesebb és igényesebb volt a hímzőasszony, annál több szép fonala lett, ami ből hosszú téli estéken és ráérős nyári naplementékben kihímezte a koromba mártott lúdtollal előrajzolt mintázatot. De takarékosan ám, mert a parasztember már csak ilyen: nem tékozol, tömöttnek tűnik a minta, de a fonákon csak egy-egy ferde-páros öltésnyom látszik. A rajzolásban kevésbé ügyesek az eredeti darabról kanálfejjel átdörzsölték a motívumot.Így terjedtek a minták, aztán az ügyesebbje cifrázta, másként kombinálta a mintákat, olykor más hímzésekről is átvett párat, végül kialakult a helyi stílus, amiről meg lehetett ismerni olykor a készítőt is. A vásárhelyi hímzés nagyon hasonlít a kunhímzéshez és ez nem véletlen: oda ment férjhez egy karcagi hímzőasszony és ott helyi stílust alakított ki. A kunhímzés motívumai között igen kedvelt a kunrózsa, a szegfűs, a karcagi lapátos, a tökös (ami valójában a törökös hímzés gránátalmája) és a leggyakrabban látható motívum a táncoló tulipán. A kunhímzés mindig egyszerű, letisztult pasztell színeket mutat. Az üres terek kitöltésére a kacsokat és a bajúszt használják. A minták sokszínűek, az egyszínű minta nagyon ritka, de előfordul. A színek nagyon finom árnyalattal mennek át egymásba, az egyes mintaelemek a közepük vagy a szélük felé sötétednek, vagy halványulnak. Eredetileg párnavégeken használták a kunhímzést, később már lepedőszéleken is. A nagykunsági parasztszoba (a tisztaszoba) legfőbb ékessége volt a magasra vetett ágy, a terítőn felül rakott csodaszép párnákkal.

 

Ma már megváltozott a lakáskultúra, de a szép kunhímzés megtalálja a helyét a mai életben is. Terítőket, párnákat hímeznek a hagyományok tisztelői. Kevesen vannak ugyan, de mindig van, aki átmenti, átörökíti a magyar népi díszítőművészetnek ezt a gyönyörű ágát. Ma a Nagykunságon, a kunhímzés egykor hazájában már csak néhányan hímezik. Legyen ez a kiállítás az ő tiszteletükre, hátha sokan követik a példájukat.

FacebookGoogle bookmarkTwitter

Keress bennünket a Facebook-on